1. fejezet

Egy átlagos 16 éves tinédzser lány vagyok, mindennapi problémákkal. Mint például mit vegyek fel, rossz a hajam, rossz a sminkem, vagy épp híztam vagy fogytam. Elég nehéz az élet….na jó, őszintén szólva könnyű dolgom van. A családom megértő, és a hisztijeimtől eltekintve elég jól megvagyunk. Egyedül az öcsémmel veszekszünk sokat. A barátaimmal is jó a kapcsolatom. Minden rendben velem, bár akik ismernek, mind azt mondják, hogy őrült vagyok. Persze jó értelemben. Remélem… Már csak egy pasi hiányzik az életemből. De még nem találtam meg.

A nyár még csak most kezdődött, de már hiányzik a dinka osztályom. Igen, elég őrült az osztályom, de szeretem őket. Klasszisokkal jobb, mint az általános. Igaz sokat kell tanulni és a tanárok is szigorúak, de attól még szeretem. J

A nevem Kristen, de a barátaimnak csak Kris. Az öcsém pedig David. Eldöntöttem, hogy ez a nyár más lesz és elhatároztam, hogy a hosszú barna hajam levágatom. Nos, elég fura, de így is szeretem. A kék szemem általában füstös sminkkel emelem ki. Egyszóval elég unalmas vagyok. De én így szeretem.

Mivel nyár van, lehet sokáig aludni! Ezt imádom a legjobban a szünetben. Sokáig lustálkodni és ágyban maradni, persze csak ha az idegesítő öcsém békén hagy.

Ma reggel azonban korán kellett kelnem. Anyu egy listát rakott az asztalomra és beállította a telefon ébresztőjét 7 órára. Próbáltam vissza aludni, de mivel anya alaposan eldugta a telefont, muszáj voltam megkeresni és mire megtaláltam kiment az álom a szememből. A tesóm, még durmolt, mikor lementem a földszintre és megittam a szokásos kávém. Ilyenkor szükségem van egy fél órára, hogy magamhoz térjek. Mivel hosszú volt a lista nem reggeliztem, csak megittam a napi koffein adagom és felmentem a szobámba öltözni. Rövid nadrágot vettem fel és a kedvenc lila fehér csíkos pánt nélküli felsőmet. A sminkem szolidra csináltam. Leakasztottam a szobainasról a fekete táskám és eltettem a pénzt és listát, amit anya adott.

Az öcsém még mindig aludt, tehát írtam neki egy cetlit, amit az asztalra tettem:

„Fel kell mennem a városra, majd jövök. Az ajtót bezártam, pótkulcs a szekrényen. Kris ”

A biciklim rossz, tehát gyalogolnom kell. Rápillantottam a listára, és az első az volt, hogy menjek el a könyvtárba és vegyek ki néhány kötelezőt. Alapvetően szeretek olvasni, de a kötelező olvasmányok általában unalmasak és érthetetlenek.

Bezártam az ajtót, becsuktam magam mögött a kaput, és azon filóztam, hogy melyiket válasszam a nyolc közül. Előhalásztam a táskámból a headsetem, majd bekapcsoltam egy zenét és elindultam a városra. Már majdnem a könyvtárhoz értem, mikor megbotlottam és egy gyönyörű fiú karjaiban találtam magam.

- Elnézést. – mondtam zavaromban és elsiettem, meg sem várva, hogy mond e valamit.

Igazán helyes volt, és rendesnek is tűnt, de amilyen az én formám, hát persze, hogy elrontok mindent. És egy ilyen szép srácnak, biztosan van barátnője is. Elszomorodtam kissé. Tudjátok, rossz bele gondolni abba, hogy mi lett volna ha…

Megérkeztem a könyvtárhoz,és be mentem. Odaadtam az olvasó jegyem, és szóltam, hogy kötelező olvasmányt szeretnék kivenni. A könyvtárosnő megmutatta, hogy merre találom őket, és én mentem megkeresni a kiszemeltem. Végül arra döntöttem, hogy Arany Jánostól veszem ki a Toldi estéjét, és Petőfi Sándortól az Apostolt. A Toldit megtaláltam, de az Apostolra sehogy sem akartam ráakadni. Még nézelődtem, mikor valaki a csípőmre tette a kezét. Halkan felszisszentem, és ahogy megfordultam, nyakon vágtam. Nagyon nem kellett volna. Az a gyönyörű barna szemű srác volt az.

Az arcához kapott.

- Hey, szép lány! Ezt miért kaptam? – tette fel a költői kérdést.

- Annyira sajnálom! Nem akartam! Kérlek, ne haragudj! – kértem bocsánatot, mert nem akartam, hogy haragudjon rám.

- Te őrült vagy. – mondta. Ez kicsit fájt. – Először elkaplak, hogy el ne ess és meg sem köszönöd. Most pedig meg akartam kérdezni, hogy hogy hívnak és erre nyakon vágsz.

- Hogyan engesztelhetnélek ki? – kérdeztem.

- Először is mondd meg mi a neved.

- Kristen, de mindenki csak Krisnek hív.

- Jó végre tudni a neved szép lány. Én Liam vagyok. Nem megyünk el fagyizni?

- Sajnos nem lehet. Listám van és ha nem csinálom meg, anya le fog szidni. – vallottam be. Annyira szívesen elmentem volna vele, mint még soha senkivel. Lehet, hogy most vesztettem el életem egyik legnagyobb lehetőségét? Utálom az ilyet.

- Még van egy órám, a találkozóig. Ha szeretnéd, elkísérlek valahova. – ajánlotta fel.

Hát persze, hogy szeretném. Ilyen hülye kérdést! Majdnem kiugrottam a bőrömből, de megpróbáltam higgadtan válaszolni.

- Ha van kedved. De ne számíts valami nagy dologra.

- Melyik könyvet keresed? – kérdezte.

Olyan aranyos. Már is szeretem, pedig nem is ismerem még. „Nyugi Kristen” – mondogattam magamban.

- Petőfi Sándor : Apostol.

- Kötelezőket olvasol? – kinevetett, de nem bántam, mert a világ legszebb mosolyával ajándékozott meg. – Még nyáron is tanulsz?

- Nem tanulok, de muszáj. – mondtam.

Megtalálta a könyvet, és levette nekem a polcról.

- Kösz.

Elvettem a könyvet, és az ujjaim kissé súrolták az övéit. Éreztem, hogy elpirulok, ezért elfordultam. Oda mentem a pulthoz és kivettem a két könyvet, majd eltettem a táskámba. Az ajtóhoz indultam, ahol Liam már várt rám.

- Mi a következő pont? – kérdezte olyan aranyosan, hogy majdnem elolvadtam.

- Hát, vennem kéne valamit anyáék házassági évfordulójára.

- Ok. Merre menjünk?

- Hát igazából ötletem sincs. – vallottam be.

Kimentünk a könyvtárból, és elindultunk valamerre. Nem tudom merre, mert csak arra a szép mély barna szemű srácra tudtam gondolni, aki mellettem sétált. A kedvenc parkomhoz értünk.

- Nem ülünk le? Ez a kedvenc helyem a városban.

- Ok!

Annyira örültem ennek a két betűnek, hogy szívem szerint ugráltam volna.

- Kérdezhetek valamit? – mondta édesen.

- Öhöm

- Van barátod? – ez a kérdés meglepett.

Ha azt mondom, hogy nincs akkor bénának tart majd? És ha azt mondom, hogy van akkor pedig hazudok. Inkább elmondom az igazat.

- Nincs. – De téged elfogadnálak!- egészítettem ki magamban,és elvigyorodtam.

- Hmm… Kérdezz most te. – vetette fel.

Ezer meg ezer kérdésem van, de nem akarok idiótának tűnni.

- Még sosem láttalak a városban. – mondtam. Ez volt a legésszerűbb, ami abban a percben eszembe jutott.

- Most költöztünk ide pár barátommal. Tudod… „függetlenek” akarunk lenni. – válaszolt, és elővette a telefonját, hogy megnézze mennyi az idő.

Egy nagyon csinos lány volt a háttérképe. Hát ez az én formám. Egyszer az életben találkozok egy helyes, jó fej sráccal, és természetesen már van barátnője.

Azt hiszem észre vette, hogy a telefonját nézem. Ismét kínos helyzetben vagyok. Hát nem is én lennék. Csalódtam volna magamban.

- Ő a barátnőm. – mondta.

Gondolhattam volna. Jobb lenne, ha most elmennék. Nem szeretnék közel kerülni hozzá, hisz akkor még jobban fájna elvesztenem, mintha most cselekszem.

- Azt hiszem mennem kéne. Szia Liam. – köszöntem el, és felálltam a padról, majd elindultam a boltba.

Szomorúan sétáltam az úton. Miért romlik el minden, amikor már jóra fordulna? Nem nagyon figyeltem az útra. Csak akkor tértem magamhoz, mikor neki mentem a bolt ajtajához. Elolvastam a listát, majd megvettem az anya által felírt dolgokat. Fizettem, majd haza mentem.

A Dave már ébren volt, és netezett. Elpakoltam mindent, amit vettem és felmentem a szobámba.

Zokogtam. Nem tudom miért, hisz nem is ismertem. Aznap találkoztam vele először. Mégis annyira aranyos volt és jó fej. Le kell mondanom róla akármennyire fáj is. Még ha lehetne is valami, most már biztosan nem lesz semmi.

Általában a délután netezéssel és olvasással telik el, de semmi kedvem nem volt facebookozni.

Anyáék haza értek. Szokás szerint leszidtak minket. Mivel eleve semmi kedvem nem volt, nem nagyon zavart, hogy veszekszenek velem. De természetesen, csak engem szidtak le, mert az öcsém „anyuci pici fia” aki sérthetetlen. Alapvetően elég nyugodt személyiség vagyok, szóval már megszoktam.

Az egyik legjobb barátnőm hívott biciklizni, de nem mehettem a veszekedés miatt.

Egész este töprengtem. Nem jött álom a szememre, és mikor végre elaludtam akkor is Liammel álmodtam.